Nem sejtjük, ki volt, ki hozzánk küldött Téged,
de mikor egy végtelen éjen közénk hozott,
és első pillantásod kékje a lelkünkbe égett,
tudtuk: világunk örökre megváltozott.
Ó, mennyit kértük ezt az áldást Istentől,
és milyen büszkén néztünk téged, ki megadatott
nekünk, és már nem csak ketten voltunk innentől,
ám hittel, emelt fővel vállaltuk a feladatot.
Hatalmas lélek lelt otthonra egy apró testben,
tudásra éhes, szépre sóvárgó, tiszta, szent.
S mi megtanultuk ott, abban a percben,
hogy másért aggódni, szeretni, mit jelent.
Első tétova lépteidnél mi fogtuk karodat,
együtt kacagtunk, és néha sírtunk is veled.
Lelkedbe ültettünk gondolat-magokat,
féltőn, éberen őriztük drága szívedet.
Figyeltük, mint épülsz, az utad keresed,
majd rátalálva azon biztosan haladsz.
Persze, néha mi is segítettünk egy keveset,
mert nekünk mindig az a szőke kislány maradsz.
Most pedig itt vagyunk egy felnőtt ember mellett,
és nincs sehol e világon oly erős hatalom,
mi elmozdít, tesszük s tettük, mit tennünk kellett:
Örökké büszkén állunk az oldaladon!
Forrás: Poet.hu
